I. A nő és a társadalom

A szexualitás értékrendjét és ezen belül nő és férfi egymáshoz való viszonyának értelmezését minden korban a társadalmi háttér szabja meg. Mióta emberi közösségek élnek a Földön, a társadalmi tudatban a tudatosulás fejlettségi fokának megfelelő ideák fogalmazódnak meg a szexualitással és a termékenységgel kapcsolatban. Ezek az irányító elképzelések a földrajzi és történelmi körülményektől függnek, valamint attól, hogy ismeri-e az adott társadalom a szexualitás és a termékenység közötti összefüggést. Akár ismeri, akár nem, az adott kultúra etikájának mindig fontos tényezői a vele kapcsolatos ítéletek. A szexualitás és termékenység eszmei tartalma jelentős befolyással volt és van az egyén szociális karakterének alakulására.


Létfenntartás – fajfenntartás

Az egysejtű élőlény a törzsfejlődés során alakult emberré. Ennek a fejlődésnek legfontosabb összetevője a szerves anyag alkalmazkodóképessége. A természeti környezethez való alkalmazkodás (adaptáció) lehetővé tette az emberré válást, amelynek során megtanulta a környezeti hatások kivédését, a természeti erők megfékezését s később átalakítását.
Az embert is, mint minden más élőlényt, szükségleteinek kielégítési igénye motiválja cselekvésre. Szükségletei mindig szoros összefüggésben voltak és vannak a lét- és fajfenntartás történéseivel. Amíg az ember csupán természeti lény volt, idejének és erejének a zömét a létfenntartásért vívott harc foglalta le, s ebben a küzdelemben aratott győzelmeit fennmaradása bizonyítja.

Az emberek egymással szövetkeztek a természet erői ellen. A hordákban élő ember táplálékszerzési vagy önvédelmi céllal a magánál nagyobb testű állatokkal is megküzdött Az ősember az állatokénál fejlettebb zsákmányszerzési technikával rendelkezett. A testi erőviszonyok egyenlőtlenségét ügyességével, ravaszságával és eszközhasználatával ellensúlyozta. Ez egyben azt is jelenti, hogy minél kezdetlegesebb eszközökkel rendelkezett, annál nagyobb testi erőre volt szüksége.

A gyengébb testalkatú nőt a menstruáció, a terhesség, a szülés, a szoptatás és az utód gondozásával járó egyéb feladatok rövidebb-hosszabb időre kivonták a közös munkából. A természet a nő számára nemi érettségének kezdetétől öregkoráig nem ad terméketlen periódusokat. Az állatok megtermékenyülése időszakos, az ember viszont sohasem tudhatta, hogy a fajfenntartási teendők miatt mikor kell asszonyát létfenntartási küzdelmében nélkülöznie.

A vadászó, halászó, nomád életformát élő családot mozgásában akadályozta a csecsemő, ezért terjedt el egyes népeknél a csecsemőgyilkosság. Míg az ember át nem tért a földművelő gazdálkodásra, nem sokat törődött az utódokkal. A föld megtartásához, örökléséhez örökösre volt szükség, s így jelentősebbé vált a nők szerepe.

Az egyre nagyobb család eltartásához egyre több földre és egyre több munkáskézre volt szükség; a fajfenntartás a létfenntartás szolgálatába szegődött. Az életerős törzzsé fejlődött közösségnek új területre lett szüksége, s ezt a férfi erejével szerezte meg. A legyőzöttek leigázása a hódítók életszínvonalát növelte, mert a többletmunkát az újonnan meghódított terület őslakóival végeztették el. Ez az állapot hatott a társadalmi tudatra, tekintélyt szerzett a győző, erős férfinak; az asszony szerepe az örökös szülésre, gyermeknevelésre és a ház körüli munkákra korlátozódott.


A termékenység istennője és az asszonyi állat

Az asszony megtermékenyülését az ősök szellemének tulajdonították, mert nem ismerték a nemiség és a megtermékenyítés közötti összefüggést. A föld termékenységét is mágikus erőktől várták. Ennek oka az volt, hogy munkájuk azonos tevékenységek sorából állt ugyan, a termés mégis változó mennyiségű és minőségű lett. Vetéstől aratásig majdnem annyi idő telt el, mint az asszony hasának gömbölyödésétől a gyermek megszületéséig. A nő és a föld titokzatos méhében rejtegette a jövőt a férfi elől. A legfőbb létfenntartó, a föld és a biztosan ismert fajfenntartó, az anya egyetlen fogalommá olvadt a népek mítoszában. A Földanya fogalma a létet és a lét fennmaradását egyaránt magába foglalta. Hol bőséges termést hozott, hol gyengét, hol meddő maradt. Fontossága és kiszámíthatatlansága az istenek szférájába emelte. A termékenység istene nő; s a férfi a földi asszonyra jellemző tulajdonságokkal is felruházta, hogy ezzel is enyhítse szorongását, amelyet befolyásolhatatlansága miatt érzett.

Amíg a férfi a Földanya kiszolgáltatottjának érezte magát, babonásan tisztelte a termékenységet. A csoportházasság bármely formája mellett az apa személye bizonytalan volt, a leszármazást csak anyai ágon lehetett kimutatni. Ez volt az alapja az anyajogú társadalmi formációknak. Ezek azonban megrekedtek, illetve visszafejlődtek egy bizonyos szinten, mint például a mayák társadalmában. Csak az apajogú társadalmak fejlődtek tovább mind technikailag, mind ideológiailag.

A férfi nem hagyta változatlanul a dolgokat, alkotott, fejlesztett, részt kért a teremtésből. A megtermékenyülő istennő mellett megjelent a megtermékenyítő isten. Az atyák elvont szelleme valamilyen szimbolikus vagy valóságos formában tárgyiasult, mint a bika, a Minotaurusz, a Nílus stb. Idővel az anyaisten férfipárt kapott, aki fia, szerelmese vagy egyszerre mindkettő volt. Ilyen istenpárok uralkodtak Egyiptomban (Ízisz és Horusz), Kis-Ázsiában (Kübele és Attisz) és Föníciában (Asztarté és Adonisz).

A férfi felfedezte a fémet, és meglágyította. Az eszköz és a tárgy, amit megformált, nem volt kiszámíthatatlan, mint a föld vagy az asszony. A tűzből kikerülő eszközök egyre jobbakká váltak, s mikor a férfi arra is rájött, hogy a gyermek tőle származik, visszavette a nőtől az általa ráruházott hatalmat.

Zeusz olümposzi trónra lépése detronizálta a női isteneket. A főisten különböző emberi és állati formákban, felszabadult tudatossággal, gátlástalanul termékenyít meg minden útjába kerülő nőstényt. Elveszi más istenek, félistenek és emberek asszonyát, és teljhatalmú gőggel burjánzik termékenyítőképességének öröme. Isteni erejével leigáz minden halandót és halhatatlant, és nem törődik vele, hogy jó néven veszi-e a felesége, Héra, a társistennő. A férfi hatalmi és szexuális szabadságvágyát jórészt az istenek “valósítják” meg.
A férfi az asszony leigázását az általa teremtett istenekre bízza. Szexuális kívánságai miatt továbbra is függ az asszonyi kegytől (a szexuális szituációban nem minden férfi számára öröm, ha csak az erőszak érvényesül az asszony legyőzésében). A leigázás felelősségét és a miatta érzett enyhe bűntudat feszültségének oldását is az istenekre hárítják a férfiak. A férfi nemcsak önmagát, hanem ideológiáját is el tudta fogadtatni a nővel. A nők szeretik a férjüket és fiaikat, és imádják isteneiket. Frazer szellemes megfogalmazása szerint “az isteneket a férfiak teremtik, és a nők imádják”.

A férfi eszmél, bátorságot, biztonságot nyer, s ahogy a termékeny bikát istenné varázsolta, úgy változtatta az anyaistent asszonyi állattá, tulajdonát képező egyéb jószágai közé sorolva ezzel.
Az átmeneti társadalmakban már kialakult valamiféle jogrend, amelynek egyik arculata eszmei, azaz vallási eredetű, a másik a föld birtoklásával és megmunkálásával függ össze. A kettő között bonyolult kapcsolatok, átfedések vannak, és a létrejött egyensúly többnyire labilis és időleges. Kialakult a család: többnyire az asszony költözik a férj kunyhójába, s ezzel annak a klánnak válik alárendeltjévé, amelyhez férje tartozik. Az összetartozást a házassági rítussal szentesítik, amelynek tarka változatossága mutatja, hogy még a viszonylag szabad erkölcsű közösségekben is azt tartják illendőnek, hogy az asszonynak férje, a gyermeknek gondoskodó apja legyen. Ez már azokban a közösségekben is így volt, ahol még nem ismerték a nemzés rejtélyét. A házasság a férfi számára is fontos, mert nagykorúsítását hitelesíti. A kis család és a törzs érdekei nem mindig azonosak. A férfi rabolja vagy vásárolja feleségét, mert az ősi vérfertőzési tabu arra készteti, hogy minél “idegenebb” asszonyt válasszon.
A vagyoni érdekek összeütközésében a férfi a családjához fűződő érzelmei és a törzséhez kötődő kötelezettségei közötti ellentmondással vívódik. Az idegen nő szerzése és a vagyon összetartásának elve gyakran konfliktusba kerül egymással, és nem mindig a tabu, a szellemi és vallási parancsok győznek.


A lázadó Danaidák

Az európai kultúra a görög kultúrában gyökerezik. A görög kultúra és művészet adja a mi kultúránk esztétikai alapját is. Ahogyan az európai kultúrtörténetet nem lehet a görögök nélkül helyesen értelmezni, a ma emberének szexuál-etikáját, a férfi és nő viszonyának alakulását sem értelmezhetjük a kulturális hagyományok figyelmen kívül hagyásával. A görögöknél a nemiség természetes elfogadását Zeusz kicsapongásainak szelídített formája jellemzi. Szexuális szabadságvágyukat az ősi, vérfertőzést tiltó tabuk szabályozzák leghathatósabban. A görögök kellemes többnejűségben élnek, mint isteneik. Feleségük erénye az utód tiszta vérének megőrzésében rejlik. A férfiak urai a nőknek, Spárta kivételével, ahol az állam leveszi a nők válláról a gyermekgondozással járó megterhelést, így a férfiakkal egyenrangúakká válhatnak. Tisztelik a földet is, de a görögök kereskedőnép, s az ősi törvények védelme a földtulajdonnal szemben elsődlegessé válik. A monda szerint Danaosz király lányai azért ölték meg férjeiket a nászéjszakán, mert a vagyon megőrzése miatt unokafivéreikkel akarták összeházasítani őket. Aiszkhülosz Oltalomkeresők című drámájában nemcsak az ősi tabu megőrzéséért emel szót, hanem az ellen is, hogy örökösödési okokból meg akarják szegni. Drámájának megoldása nem azonos a mondabélivel. A lányok védelmet nyernek Pelaszgosz király országában a szentségtörő házasság és így megtorlása elől is. A költő az erkölcsi törvényt helyezi a vagyoni érdekek elé. Az erkölcs győzelmét bizonyítja Oidipusz önbüntető ítélete is, akinek az öntudatlanul elkövetett vérfertőzésért fizetnie kell. Megvakítja magát, mert nem látta meg anyját választottjában; és koldusbotra cseréli a királyi jogart.

A kor az apajogot teszi az anyajog helyébe. Az anyaságot a férfimag dajkálójává minősíti át, s ezzel a patriarchátus végleges győzelmet arat a matriarchátuson; s a nő cselédsorba süllyed. Arisztotelész szerint a nő csak matéria, “a férfi a mozgás princípiuma, s ez a jobbik és istenibb princípium mindazon lényeknél, melyek születnek”. Ezzel kétezer évre eszmeileg is megszabta a nő sorsát, azaz alacsonyabb-rendűségét.

A nő akkor maradhat leginkább egyéniség, ha mentesül az anyaság kötelezettségeitől. Az anyaság minden korban gátolja a nő önmegvalósítását. A házasságban élő nőnek a szülés az elsődleges kötelezettsége, így csak a házasságon kívül élő nők kiváltsága volt, hogy érdemben szóljanak bele a “világ dolgaiba”.

A görög hetérák gyakran irányító szereppel vettek részt a szellemi életben. Így ír erről Démoszthenész: “Vannak hetéráink szellemünk örömére, pallagáink (rabnők) testünk örömére és hitvesünk, hogy fiakat szüljön nekünk.” A prostitúciót Szólón intézményesítette. A bordélyház akkoriban állami intézmény volt, ahol a lányok fizetést kaptak (keresetük bizonyos százalékát). A tengeri kereskedelemből élő görögök a kikötők közelében állították fel bordélyházaikat. A lányok az államtól védelmet, a lakosságtól megvetést kaptak. A kurtizánok három csoportját különböztették meg: a dikteriádák eredetileg többnyire ázsiai rabnők voltak, s a kurtizánok legalacsonyabb osztályát alkották; az auletridák a magánbordélyházak lányai voltak, tánccal, zenével is foglalkoztak, művészi játékukkal és szexuális hajlandóságukkal együttesen szerezték meg az önállósághoz szükséges anyagi függetlenséget. A kurtizánok legfelső kasztjának tagjai a hetérák voltak, rendszerint Korinthoszból bevándorolt félvilági nők. Többen közülük tekintélyes államférfiak szeretői lettek. Intézetben tanították, nevelték őket a kor tudományára, művészetére, valamint a férfiakkal való bánás művészetére. Művelt, tehetséges nők voltak, vagyonnal rendelkeztek, nem éltek családi kötöttségben, s a férfiak egyenrangú társnak fogadták el őket.

A prostitúció később is, máshol is elterjedt, s nem egy nagyúri metresz szólt bele mecénása által a világ dolgába. A tisztes családanyák energiáit napi tevékenységük kötötte le, s névtelen hősiességüket senki sem díjazta. Ők “csak” annyiban mozdítottak a világ sorsán, hogy nagy tehetségű fiakat adtak a társadalomnak.


“Quod licet Iovi, non licet bovi”
(“Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”)

A patriarchátusban a nő végleg kiszakad saját törzséből, és a férj családjába olvad. A patriarchátus legfontosabb vívmánya, hogy a nő a férfiak gyámsága alá kerül, s örökösödési jogától is megfosztják. Vagyona a család vagyona, előbb apjáé majd férjéé, s a nő is a család vagyontárgyai közé tartozik. Köteles a férj házi szokásait, sőt házi isteneit is elfogadni.

A rómaiak Jupitere senkivel sem osztja meg hatalmát: ő a pater familias legfőbb szimbóluma. A római nő sorsa a család és az állam folyton változó ellentéteitől függ. Házasságával a férj kezére jut vagyona is, ő is. Az atyai ház örökösei nem nyugszanak bele, hogy a nőt illető vagyon a férjé lesz, a nő személye felett a férje, vagyona felett az apja rendelkezik, s a vitás kérdések eldöntését állami törvények szabályozzák. Ez a kettős függés bizonyos előnyöket ad a nőnek, mert a férj ellen apjához, az apa ellen férjéhez s mindkettőjük ellen a törvényhez fordulhat. Erre azonban többnyire nincs szükség, mert tisztelet övezi. A felette gyámkodó férfiak általa élhetnek gazdasági és jogi biztonságban. A házassági kötelék szent és sérthetetlen. Az államhatalom egyre erősödik, s egyre inkább megnyirbálja az apa és férj jogait a közjólét érdekében. E beavatkozás erkölcsi alapja a nő érdekvédelme. Marcus Aurelius i. sz. 178-ban olyan törvényt hoz, amely szerint az anya után az első örökösök a gyermekei s nem apai ágú férfi rokonai. Ettől kezdve a leánygyermek is örökölhet. A nő tehát anyagilag függetlenné válik, vagyonával az államnak tartozik elszámolni: vagyis az állam a család gyámsága alól a saját gyámsága alá vonja. A nők vagyonuk mellé nem nyernek politikai és jogi cselekvőképességet. Jogot nem kapnak, de tüntetnek, követelnek, és a meghatározatlan új erkölcsiség erkölcsi szabadosságba csap át a köztársaság utáni korban. A világhódító római nemcsak a földrajzi területeket akarja bekebelezni, hanem az élet minden területén habzsolni tanul. A létfenntartási szükségletek kielégítésére szolgáló evés-ivást a lucullusi lakoma, a fajfenntartási késztetést a homoszexualitás váltja fel. A világ leigázásának életérzése a minden élvezetre kiterjedő mohóságot és az agresszív szerzési vágyat táplálja a rómaiban. A promiszkuitás, a prostitúció és az egyéb extremitások, az amoralitás mentén visz az út a harci játékoktól a keresztényeket széttépő vadállatok arénái felé. A “panem et circenses” ínyencfalattá és vérszagú agresszióvá torzul, s ráborul a birodalomra az anyagyilkos Néró által felgyújtatott Róma füstje. A köztársaság, a demokrácia már csak nosztalgikus emlék a cézárok istenné avatásának korában. Túl sok az isten a Pantheonban, s az isteni cézárok nemcsak istennek, de embernek sem jók: gonoszak, kicsapongók, kegyetlenek. A rabszolgának, a parasztnak persze tilos, amit az istenek és az urak megtehetnek, “Quod licet Iovi, non licet bovi”. A jólét és a nyomorúság közötti különbség felerősíti az elégedetlenséget, és kiváltja a kereszténység forradalmát.

A római hódítók nemcsak a zsidók vagyonát hozták magukkal keletről, hanem a vallási hagyományaikra épült új hitet is. Az új hit, a kereszténység, a római számára is magában hordja Róma bűnösségének tudatcsíráit. A kis keleti nép egyistenhívő vallása a római polgár titkos vágyát is megfogalmazza: ledönteni az isteneket, a bálványokat. A földi felszabadulásban még senki sem reménykedik. A keresztény vallás túlvilági ígérete erőt ad a nélkülözések elviseléséhez, a mártíromsághoz és az egyre nagyobb különbségek által kiváltott, de meg nem valósítható viszontagresszió szublimálásához. A szeretetet hirdető vallás szerint a vállalt fájdalom: félfájdalom, a belenyugvó alázat pedig erény. A kicsapongásoktól megcsömörlött és az erkölcsi züllés miatt megrendült birodalomban jó talajra talált a szigorú keresztény valláserkölcs.


Éva és a kígyó

A különböző népek mítoszaiban – az ázsiai, afrikai, amerikai, görög, finnugor és a magyar néphagyományban – az asszony és többnyire az első asszony hozza az emberre a bajok és bonyodalmak végeláthatatlan sorát. Kíváncsi, torkos, állhatatlan, ő az emberiség megrontója, aki az istenek haragját zúdítja ártatlan párjára, a férfira. A szemiták istene hímnemű, és igen mostohán bánik a nővel, amiért azonban az “Írás” szerint a nő a felelős. Az új vallás a Biblia tanaira épül, a zsidó vallás hagyományait az ószövetségi rész foglalja össze. Az Ószövetség a világ teremtésének történetével kezdődik. A világ teremtése mindössze hat napon és néhány strófán át tart. Isten elégedett a művével, majd képére és hasonlatosságára is teremt egy lényt, Ádámot, s neki ajándékozza a Földet. Megjelöl két fát, melyek gyümölcséből nem szabad ennie, mert ha megszegi a tilalmat, meg kell halnia. A két fa az “élet fája” és a “jó és gonosz tudásának fája”. “Az alkotó pihen...”, Ádám pedig elnevezi az állatokat és a növényeket, aztán ő is pihen. Isten úgy látja, Ádám is unatkozik: “nem jó az embernek egyedül lenni”, s elhatározza, hogy teremt Ádámnak egy társat. Mély álmot bocsát Ádámra, kivesz az oldalából egy csontot, és megalkotja belőle az első asszonyt: Évát. Boldogan élnek az édenkertben egészen a kígyó megjelenéséig. A “gonosz szellem” a legősibb fallosz-szimbólum képében csábítja Évát a tiltott fához, hogy egyen a gyümölcsből: “...bizony nem haltok meg... olyanok lésztek, mint Isten, jónak és gonosznak tudói”, s a tudásra szomjazó asszony “szakaszta azért annak gyümölcséből és evék és ada vele levő férjének és az is evék”. A férfi, mióta csak világ a világ, magának követelte a tudáshoz való jogot, úgy látszik, csak az első férfi nem szomjazott a tudásra, pusztán asszonya unszolásának engedett. Nem világos azonban, hogy miből is állt ez az “alma-tudomány”. A Biblia szerint, mikor ettek az almából, észrevették meztelenségüket, s a tudatosulás szégyennel töltötte el őket. Vagyis Ádám egyedül nem eshetett volna bűnbe, ártatlansága az asszony megjelenéséig tartott. Az Úr büntető szavai egyértelműen utalnak rá, hogy Ádám és Éva a teremtés titkát lopták meg, maguk nemzettek utódokat. “Felette megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat; epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad.” Az utódok létrehozásával nemcsak a teremtés képességét, de a másik isteni tulajdonságot, a halhatatlanságot is megszerezte magának az ember. Mi ehhez képest Prométheusz bűne, aki csak a tüzet lopta el az istenektől?
A mítoszok, - bárhol is keletkeztek - bizonyos fokig a tabuk áthágásának, megkerülésének módszerei, - írja Le Starkowicz. Ezek többnyire tudatos és tudatalatti szükségleteket elégítenek ki. Minél szembetűnőbb a férfiak és nők világának egymástól való elhatárolódása (általában), annál jobban érvényesül a nőnek, mint a végzet asszonyának mítosza. A végzet asszonyát megtalálhatjuk az Ezeregyéjszaka meséiben, a Bibliában, a görög mitológiában, Homérosz eposzaiban, a polinéz legendákban, a nyugat irodalmában, annak kezdeteitől napjainkig stb. Kleopátra, Lady Macbeth, Lukrécia Borgia, Carmen, Delila, a szirének, Kyrke s még megannyi boszorkány, nőnemű rontó szellem. Ősminta az imádkozó sáska amely a hímet a közösülés után bekebelezi.
Pandora mítosza különösen a görög kultúrában él. Ő nyitotta fel Prometheus szelecéjét, és ennek következtében különböző csapások szakadtak az emberiségre: öregség, betegség bűn, szenvedély, csalfa remény stb. A férfiak neurózisának egyik oka a nőiséggel szembeni rejtett félelem, a fenyegetettség érzése.
A XX. században még a ciklonok és tájfunok is női nevet kaptak. Ezeknek a megnyilvánulásoknak hátterében a Pandora mítosz messzire nyúló hagyományai keresendők.
A főbűnös tehát az asszony. Az “eredendő bűn” mindig újra lelepleződik, amikor egy asszony megszüli gyermekét. A férfi háttérben marad, hiszen “pater semper incertus est” (az apa mindig bizonytalan).


Szüzek és hetérák öröksége

Láttuk tehát, hogy ez a vallás nemcsak a szexualitást, de a gyermeknemzést is bűnösnek nyilvánítja. Az ember azonban esendő: újra és újra szakít az élet fájáról, megbánja, fogadkozik, s aztán újból vétkezik. Istennek kell elrendeznie a dolgot, mert az ember a büntetés ellenére sem változik. Ezért a Biblia szerint Isten megígéri és elküldi a megváltót, aki nem az eredendő bűn, hanem Isten közvetlen “ereje” által születik. Fogantatásából kimarad a szexualitás, az ember teremteni tudásának bűne. Krisztus Ádámhoz hasonlóan isteni eredetű ember. Ember, akinek meg kell halnia, de Isten fiaként önként vállalja a halandóknak szánt halált. A test halhatatlansága helyett a lélek halhatatlanságát hirdeti. A teremtés tudását nem veszi vissza Isten, de fia áldozatát elfogadva felmenti az embert az eredendő bűn terhe alól. A megkeresztelkedés szertartásával nyílik az égi sorompó, s az ember a kereszttel, a halál szimbólumával homlokán indul életútjára s az üdvözülés felé.
“Az egyház úgy érezte, hogy a bűnös Évával szemben fel kell magasztalnia a Megváltó Anyját az egyensúly helyreállítása céljából – írja Beauvoir. – A Mária-kultusz úgy fellángol a 13. században, hogy jogosan mondhatták: Isten nemet cserélt.”

A vallásos eredetű nőkultusz adja a lovagkori plátói szerelem eszméjének s a művészek madonnaábrázolási kedvének alapját. A nő erényöv által is féltve őrzött erénye dalra fakasztja a trubadúrokat, főleg azokat, akik valóban nem vezethették le libidójuk energiáját szerelmi kalandokban.
A szűzi erény őrzésének nemcsak vallásos, de gazdasági vonatkozásai is voltak. A szegény lány egyetlen vagyona a szüzessége volt, a gazdag családokban pedig a vérségi örökösödés miatt vált igen fontossá, hogy az asszony ne csempésszen “fattyút” a családba. A férfiak megkövetelték az asszonyi hűséget. Az erény jutalmat nem érdemelt, de a hűtlenséget akár halálbüntetéssel is megtorolhatták.

A szüzek és szentek eszméknek áldozták életüket, és ebben hasonlóvá váltak a férfiakhoz, akik mindig maguknak tartották fönn az eszmék teremtésének és formálásának jogát.

A nő a számára kijelölt szürkeségből csak erényeivel vagy bűneivel tűnhetett ki, csak a szenteknek és a szajháknak adatott meg, hogy energiáikat ne az anyaságra, hanem eszmékre, művészetekre, vallásra, filozófiára, tudományra vagy közvetve politikára fordítsák. A szenteket az aszkézis, a szajhákat a férfiaktól kapott pénz anyagilag függetlenné tette, és többé-kevésbé szabadon foglalkozhattak azzal, amihez kedvet és tehetséget éreztek.


Ius primae noctis
(Az első éjszaka joga)

A lovagi szerelemből fakadó költészet és a vallás ideológiája enyhítheti a nő sorsát, de meg nem változtathatja. A harcias lovag, aki bátorságára, erejére a legbüszkébb, a lovát többre becsüli a nőnél. Lelke mélyén megveti a gyenge nőt, ahogy a keresztény vallás szerint is a minden élőlényre kiterjedő könyörületesség hirdetése mellett a nő a “legfélelmetesebb ördögi kísértés”.

Az ideológiák kialakulásának szerepe másodlagos: a létfenntartási, gazdasági viszonyok következménye. A kielégítetlen létszükségleti igény folyamatos szükségállapotot tart fenn. Ennek a szükségállapotnak a feszültsége jelentős szerepet játszott az ember dualista szemléletének kialakulásában. A lelki szükségletek gyökere a kielégítetlen testi szükségletekből táplálkozhatott. Minél nehezebben tudták kielégíteni testi szükségleteiket – míg mások egyre nagyobb bőségben éltek -, annál élénkebben dolgozott a fantázia mint pótcselekvés a lelki szükségletek kielégítésének megfogalmazásán. A szegény embernek könnyebb volt elképzelnie és elhinnie, hogy majd jóllakik a mennyben, mint azt, hogy a gazdagok asztalánál valaha is jóllakhat. A fantázia az absztrakciós készég segítségével képes a valóságtól teljesen elszakadni. Ennek a készségnek képességgé fejlesztésével az ember feltalálta önmagában (önmagának) azt a valamit, aminek még táplálékra sincs szüksége: a lelket. Azonban a pszichés motivációk, absztrakciók, képzelgések forrásai mindig a kielégítetlen testi vágyak voltak.

A nő sorsát is elsősorban a kor gazdasági-társadalmi berendezése irányította, s az a feudalizmusban is sokkal inkább a földbirtok tulajdonjogával függött össze, mint az ideológiákban megfogalmazott eszmékkel, érzelmekkel.

A feudum, azaz hűbérbirtok, “olyan földbirtok, amelyet katonai szolgálat fejében kap a tulajdonosa”. Ennek értelmében a nőnek nem lehetett földbirtoka, hiszen katonai szolgálatra alkalmatlan. A birtok mindenestől a hűbérúré, akinek mindenhez joga van, ami a birtokán található, az ott élő nőkhöz is. A birtokon élő szűzlányok az esküvőjük utáni első éjszakát kötelesek voltak a birtok urának felajánlani. Más kérdés, hogy élt-e az első éjszaka jogával a földesúr. Akár élt ezzel a joggal, akár nem, az asszonnyá avatás és az asszony megtermékenyítésének konkrét vagy szimbolikus jelentése az volt, hogy az új asszony megtermékenyülésével újabb katonafiak gyarapítsák a birtokot. Ezeknek az eljövendő fiaknak sorsa és feladata volt a hűbérurak érdekeiért csatázni és ezzel megerősíteni, esetleg kiterjeszteni a birtok határait. Amennyiben a fiúk természetes apja az első éjszaka jogával élő földesúr volt, ez feltehetően növelte – a kor elképzelése szerint – az ifjú katona harci kedvét.

A nő tehát a birtok foglya volt testi-lelki vonatkozásban egyaránt. Ki is törődött azzal, hogy férjével szeretné tölteni a nászéjszakáját, és tőle szeretne gyermeket szülni? Férje révén a hűbérúr szolgája volt. A szegény portákon a férj előnye csak testi erejéből származik, s előjoga legfeljebb annyi, hogy kedvére eltángálhatja feleségét. Amit a nő hozott a közös háztartásba – gazdag, szegény egyaránt –, az a férjét is megillette, az asszony viszont csak a férj halála után rendelkezhetett saját ingó vagy ingatlan vagyonával. A házasságtörésen kapott feleséget a férj eltaszíthatta, kolostorba küldhette, börtönbe zárathatta vagy akár meg is ölethette. Perbe foghatta nem létező okok miatt is, hiszen a törvény a férj oldalán volt.

Az asszony neve: hallgass! A nő sorsa ebben a korban a legmostohább, mert ebben a korban a legkiszolgáltatottabb. Így aztán csak kevés vigaszt ad számára a trubadúr dala és az imádkozás.

A középkor végén erősödik meg a királyi hatalom, s a központi hatalom megszilárdulásának következménye, hogy a király felülkerekedik a nagy hűbéreseken, a “kiskirályokon”. Megvonja a hűbérúrtól azt a jogot, hogy tetszés szerint döntsön hűbéreseinek házasságáról s gyámkodjon a birtokán élő nők vagyona felett, amelynek haszonélvezete éppen a gyámságért eddig őt illette meg. A király a hűbéri szolgáltatást pénzadóvá változtatja. Ezáltal eltűnik a hűbérúri gyámkodás anyagi érdekeltsége. A női és férfi birtokos egyaránt a királynak fizeti az adót. A nő katonai szolgálatra alkalmatlan, de adófizetésre már nem. A feudum, a földbirtok családi birtokká alakul át, s így a női-férfi különbségtételre sincs szükség. Özvegy és hajadon kezelheti saját birtokát, amennyiben képes megfizetni a királynak járó adót.

Így kiderülhetett a nőkről, hogy nincs szükségük gyámra, védelmezőre, megállják a helyüket, gyakorolják a földesúri jogaikat, törvényt szabnak, szerződést kötnek, s olykor még katonai szolgálatban is felveszik a versenyt a férfiakkal. Ebben a korban főleg a hőst, a virtust, a lovagot tisztelik, azt, aki kiállja azokat a próbákat, amelyek főleg a testi erővel vannak szoros kapcsolatban. Ez a testi erő, állóképesség jól hasznosítható lovagi tornán, kalandozásokon, csatákban és háborúban. Vannak azonban asszonyok is, akik fegyvert ragadnak a régi korok amazonjaihoz hasonlóan, hogy erejüket, hősiességüket, a férfiakkal való egyenértéküket bizonyítsák.

“Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel” – tartja a régi mondás. Ha kevés a testi erőd, toldd meg lelkierővel, ezt tették a csatába induló nők is. A férfiak nem csodálkoztak – egy idő után – azon, ha egy-egy nő vállalta a katonáskodást, de lelkesítő hősiességük csodálatukat, elismerésüket is kivívta. Jeanne d’Arc lelkiereje, hite győzelemre segítette seregét, megacélozta a férfiak küzdőképességét. Az egri nők bátorsága, kitartása, leleményes harcmodora nemcsak bajtársias érzelmeket váltott ki a férfiakból, hanem követendő példát is mutatott a testi-lelki erő együttes hasznosítására.

A csatáktól távol maradó asszonyok pedig – erényövvel vagy anélkül – otthon őrizték házuk táját, vigyázták a gazdaság dolgait. Szőttek-fontak, imádkoztak, unatkoztak vagy a művészetek felé tárták ki váruk, kastélyuk kapuit, s a kor vándorművészeinek lettek ihletői.

A nő egyéni sorsa azonban – a régi korokban csakúgy mint napjainkban – mindig anyaságával volt legszorosabb kapcsolatban. Az anyaság és a női egzisztencia többnyire ellentmondásban van egymással. Nemcsak a csatába induló nő igyekezett elkerülni a terhességet. A nők a történelem folyamán mindig – jogosan vagy jogtalanul – ezerféle okot találtak arra, hogy a fogamzást meggátolják.


A megesett lány és fattya

Fogamzásgátló módszereket már az ókorban is ismertek. A rómaiaknál népszerű volt az elefántürülékből gyúrt hüvelypép, amely higiénés szempontból ugyan nem kifogástalan, de savanyú vegyhatása kétségtelenül pusztítóan hatott a hímivarsejtekre, záró hatása pedig megakadályozta a spermiumok méhbe hatolását. Casanova is védte hölgyeit a megtermékenyüléstől, citromhéjat és aranygolyócskát ajánlott ugyanarra a célra, amire az elefántürülék-golyócskákat használták.

A középkorban azonban, legalábbis az írott emlékek között egészen a 18. századig nem szerepel a fogamzásgátlás témája. Az egyház csak jóval később tesz engedményt, amikor a megszakított közösülést (coitus interruptus) javasolja a “gyermekáldás” ellen. Az utódok számát főleg a magas csecsemőhalálozási arány korlátozta. A nemi élet erkölcsös kezdete a házasságkötés. Az írott és íratlan szabályoknak azonban mindig akad megszegője. A törvénysértők persze megint csak a nők, akiket domborodó hasuk, a szülés, a gyermek leleplez. A társadalom mélyen elítélte a megesett lányt. Bloch szavai jól jellemzik a társadalmi ítélet képmutató és köpönyegforgató voltát: “...a törvénytelen teherbe esést bűnnek és szégyennek tartják, ellenben ugyanakkor a születendő gyermek életét szentnek, a megszületett fattyút ismét becstelennek”. A magzatelhajtást mindig, minden korban hol szigorúbban, hol enyhébben törvény tiltotta. Ennek ellenére a kriminális, illegális abortuszok száma mindig magas lehetett; hazánkban a háború előtti években egyes becslések szerint évente meghaladta a százezret.

Volt olyan kor, amikor nemcsak a magzatelhajtásért járt halálbüntetés. II. Henrik francia király 1556-ban kiad ott ediktumában a terhesség eltitkolásáért is halálbüntetést szabott ki. A megesett lány gyakran egy életen át viselte az elítéltek bélyegét. A fattyú (még a királyi fattyú is) a társadalom perifériáján bolyongva hiába kereste annak az erkölcsi véteknek feloldozását, amelyet nem ő követett el.

Az olyan férjes asszonyokra, akik mástól estek teherbe, gyakran halálbüntetés várt, nem is annyira erkölcsi meggondolásból, hanem azért, nehogy a családi vagyonból a fattyúnak is juttatni kelljen, csak azért, mert az anyának vér szerinti rokona.

A nők és férfiak megítélése – nemi szempontból – még ma is különbözik, s mind a társadalmi, mind a szubjektív tudatban megtalálhatók a kettős erkölcs nyomai (amit szabad a férfinak, nem szabad a nőnek).

A szigorú valláserkölcsű középkor erényövvel, eltaszítással, halálbüntetéssel, megvetéssel sújtja a nőket, miközben a férfiak más asszonyának gyermeket nemzenek, elhagyják, sőt megvetik a nőt, aki a magzatukat méhében hordja. S ez nemcsak a középkorban jellemző a férfiakra...


Anyacsászárnők

A nők általában zokszó nélkül belenyugodtak azokba a társadalmi törvényekbe, amelyeket a férfiak többnyire az ő jogaik ellen fogalmaztak meg. A történelem folyamán kevés olyan nő akadt, aki kiemelkedett a tömeges elnyomatás homályából, s akinek a nevét a férfi történetírók feljegyzésre érdemesítették. Akiknek viszont sikerült kiválniuk, többnyire nem női mivoltukhoz illő, hanem inkább férfikarakterű tevékenységekben tűntek ki. Akik valamilyen eszmének rendelték magukat alá, azok is a férfieszmét támogatták, nem a nők érdekeit védték, nem az emancipáció ügyét vitték előre. Ezek a nők nagyrészt elutasították nőiességüket, anyaságukat (a legenyhébb esetben a közérdekek mögé helyezték ezeket). Az uralkodónők túlkompenzálták női szerepüket, s így gyakran erősebb kezű központi hatalmat tartottak fenn, mint a férfiak. Spanyol Izabella, Angliai Erzsébet, Katalin cárnő nem nők voltak elsősorban, hanem államfők. Krisztina svéd királynő – kora legműveltebb asszonya – férfiruhákban járt, s érzelmeit alárendelte intellektuális ambícióinak. Az angol birodalom Viktória királynő hosszú uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Viktória és Mária Terézia szintetizálta leginkább az uralkodó szerepét a női, illetve az anyaszereppel. Viktória gyarmatokkal szaporította országát és gyermekekkel családját.

A királynők terhességét ország-világ számára “meghirdették”, hogy a nép fiú utódért könyöröghessen. A királynők értékét többnyire a fiúörökös határozta meg; senki nem csinált titkot belőle, hogy a fiú trónörököst értékesebbnek tartják a lánynál, bár nő is ülhetett már trónon. Az anyacsászárnőknek, ha már ők maguk nem születtek fiúnak, “kötelességük” volt fiút szülni, különben uralkodóként is, anyaként is veszítettek értékükből.

A főrangú családok lányainak az adott értéket, hogy házasságukkal olyan rokoni kapcsolatokhoz juttathatták országukat, amelyeknek politikai és gazdasági háttere biztonságot és gyarapodást jelentett. Az asszonyokhoz birtokok, a birtokokhoz asszonyok tartoztak, koronák, kincstárak, uralkodói házak. A rokoni kapcsolatok szövevényét a Habsburgok vitték tökélyre. Róluk keletkezett a mondás “Bella gerant alii, tu felix Austria nube” (Ám háborúskodjanak mások, te, szerencsés Ausztria, házasodj). Minél több az utód, annál több a lehetőség arra, hogy egyre bonyolultabb rokoni szálak hálózzák be Európát. Egyik-másik királynő ellen valóban nem lehetett panasz: Mária Terézia 16 gyereket szült, Viktória 9-et. Egy-egy királyi vagy főúri családban az is előfordul, hogy egy anya 22-24-25 gyermeket szül. Ennyi terhesség, szülés és csecsemő meglehetősen hosszú időre leköti a nőt akár anyacsászárnő, akár jobbágyasszony, s nem túl sok ideje marad arra, hogy a női jogokért harcoljon a férfiak ellen.


Az emancipált nő

Amszterdamban még az l700-as évek végén is azon vitáztak (természetesen férfiak), hogy van-e az asszonyi állatnak lelke. Az 1774-ben megjelent Vitairat úgy döntött, hogy nincs.
Éppen ezért nem is támad fel a “világ végén”. Ehhez az ötletet az a bibliai tétel adhatta, hogy a világ kezdetén is csak férfiangyalok voltak, bármennyire megtévesztőek is Murillo fürtös fejű angyalkái. Az asszony teste gyenge és esendő, halhatatlan lelke nincs, egyetlen feladata van a Földön, hogy fáradhatatlan méhében újra és újra szülessenek a férfiak halhatatlanságát biztosító utódok, illetve a halhatatlan lelkű férfiak.

Az elvi (és elvtelen), egyértelműen elítélő viták sorának az ipari forradalom új irányt szab a 19. században. A fellendülő ipar sok munkást igényel, s kialakul a nagyipari munkásosztály. “A nő felszabadítása csak akkor válik lehetségessé” – írja Engels –, “ha nagy társadalmi méretekben részt vehet a termelésben .... a nagyipari termelés nem csupán lehetővé tette, de egyenesen megkövetelte a női munkaerők tömeges alkalmazását...” A proletárság kialakulásával egyelőre nem a nő szabadult fel, hanem a férfi is ugyanolyan elnyomás alá került, a proletárságon belül is rosszabb a helyzete a nőnek, hiszen munkájáért kevesebb bért kap, mint a férfi, ami a női munkaerő évezredes lebecsülését tükrözi. Pedig a nők nemcsak királynőként, hanem gyári munkásként is igyekeztek túltenni a férfiakon. Kevesebb bérért többet dolgoztak, éppen ezért volt igen keresett a női munkaerő. A szövőiparban nem volt ritka a 17 órás munkanap. Az egészségtelen, hideg, nyirkos munkahelyeken tüdőbajt kaptak a lányok, akiknek nemcsak nyafogni, de köhögni sem volt szabad. Hosszú időbe telt, míg némi kedvezményhez jutottak, de ezek a kedvezmények is a középkort és Dickens regényeit idézik. A kiskorú lányokat eltiltották az éjszakai műszaktói, nem engedték bányamunkára. Vasárnapra pihenőnapot kaptak a nők, hogy újratermelhessék a maguk és férjük munkaerejét. A férfi bére volt csak elég a létminimumra, ezért hát a férj tartotta el a nőt. A gyáros és a sztrájktörők könnyen kijátszották a szervezkedő, kezdetleges szakszervezetek védelmi szabályait. A szorongató szükség gyakran elnyomja a meggyőződést, hiszen a kevesebb is több a semminél. A proletárság kialakulásával nő és férfi egyformán elnyomott, egyformán két lehetőség áll előttük, vagy harcolnak jogaikért, vagy bele nyugszanak helyzetükbe. Az oroszországi forradalom a munkásosztály felszabadításáért tör ki, s az évezredek során először történik meg, hogy a nép széles rétegeiben nőnek és férfinak egyforma jogai és kötelességei vannak. Az ideológiai harcban, a forradalom zászlói alatt, a munkában és az iskolapadban egymás mellé került a két nem. Kimondták az “Egyenlő munkáért egyenlő bért!” jelmondatát, megvalósítása azonban még napjainkban is megoldásra váró feladat.


A dolgozó nő, a dolgozó anya, a dolgozó család

Az emancipáció vívmánya, hogy leány és asszony a modern társadalmakban fogalmilag egyesülve a dolgozó nő státusához jutott. Ez a státus nemcsak bővítette, hanem minőségében is megváltoztatta a nő szerepét a család szociális kiscsoportján belül.

A dolgozó nő – biológiai különbségeken alapuló gyengébb fizikumának elismerése mellett – egyenrangú partnerként követel magának részt a termelőmunkából, akár fizikai, akár szellemi beosztásban dolgozik. A kereső lány nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is kevésbé függ a szüleitől. Függősége általában fordított arányban van a fizetésével. Tekintélye, biztonságérzete, erkölcsi bázisa egzisztenciális és anyagi sikereivel arányosan szélesedik.

A női szerep nagyobb hangsúlyt kap. A munkahelyre járás gondosabb külsőt igényel, a dolgozó nő gyakrabban jár fodrászhoz, kozmetikushoz, mint az a lány, aki korábban csak a ház körül vagy a földeken dolgozott. A közlekedés, a munkahely kommunikatív helyzetei ösztönzőleg hatnak a női szereppel való fokozottabb törődésre.

Az anyaság rövidebb-hosszabb időre elvonja a nőt munkája mellől. Terhessége és a gyermekgondozás veszélyezteti munkahelyi egyenrangúságát. Korábban családi viszonylatai szabták meg a nő társadalmi helyzetét, ma inkább társadalmi státusa határozza meg (vagy legalábbis befolyásolja) családi életét. Az anyaság idejének és a gyermekek számának programozását a dolgozó nő egzisztenciális helyzete is indokolja.

A “második műszak” nemcsak időben, hanem fontosságban is második lett. A nő munkája, hivatása gyakran ellentmondásba kerül az anyaság vállalásával. A dolgozó nő a család központja, napjainkban is rá vár a klasszikus értelemben vett “mater familias” szerepe. A családi struktúra kialakulásában ma is az asszony személyisége a meghatározó.

A család társadalmi kategória, és mindenkor az adott társadalmi berendezkedés tükre. A mi társadalmunk a dolgozók társadalma, családformánk tehát a dolgozó család.


A harmadik, negyedik generáció és a többiek...

Változó szerencsével folyik tehát a küzdelem férfi és nő között, mióta csak ember él a Földön. A matrimoniális társadalmak kivételével többnyire a férfiak hadüzenetével kezdődött és az ő győzelmükkel végződött a harc. A testi túlerő, ha nem is előkelő, de fontos helyen szerepel a harci felkészültségben. A gyöngét legyőzni nem dicsőség, s ezért a testi erőfölénnyel szerzett jogok nem elégítik ki a férfiakat. A logikus, alkotó gondolkodásban, konstruktív tervezésben akarnak hát győzni. Sok energiát fordítottak rá, hogy a “gyöngébb nemet” már a nevezéskor kiselejtezzék a szellemi párbajból. Amikor pedig a változó idők és társadalmi struktúrák nyomására a nők “beszivárogtak” a küzdőtérre, akkor azonos munkáért kevesebb bérrel nyilvánítottak egyértelmű véleményt a női munka értékéről. Szellemi fölényük bizonyítására sok energiát fordítottak a férfiak. Ennek köszönhető a világ átalakítása, a Föld és a világűr meghódítása, a teremtés és a pusztítás. A nőket mindig kizárták ezekből a nagyszerű játékokból, a nők feladatának csak biológiai funkciójuk betöltését tartották.

A nők önbizalma megrendült a hosszú elnyomás alatt, sokáig nem is nagyon kértek részt az alkotásból. Könnyen lehet, hogy ha a nőknek több közük lesz a világ dolgaihoz, kevesebben fognak háborúban elpusztulni.

A világ dolgai közt az ember elsősorban biológiai produktum. Bármilyen szellemi távlatból szemléljük is az embert, értelmetlen lenne erről megfeledkezni. A nő ereje és gyengesége egyaránt biológiai mivoltával áll szoros összefüggésben. Az asszonyi testben fogan, növekszik, benne valósul meg a mindmáig legtökéletesebb emberi alkotás: az ember.



II. Nemi státus – nemi szerep


Ovium és spermium – petesejt és hím ivarsejt

A megtermékenyülés csodáját, a petesejt és a hím ivarsejt egyesülésének történetét most nem a férfiak leírásaiból megszokott fekete-fehér szigorúsággal ismertetem. Asszonyi képzelettel színezem a valóságot, bár végig ragaszkodom hozzá. Nem is torzítás ez, hiszen a világ, a dolgok, a szervek sem fekete-fehérek, főként pedig nem szürkék, hanem ezerszínűek.

A petesejt a legnagyobb emberi sejt. Nagysága kb. 100–150 mikron, szabad szemmel is jól látható. Sejtmagból és a sok tápanyagot tartalmazó plazmából áll. Önálló mozgásra nem képes.

A leányembrió petefészkeiben 2–300 000 elsődleges tüszőcske képződik. A születéstől a pubertásig ezek egy tizede elpusztul. A megmaradt tüszőképződményekből az aktív női korszakban, tehát az első és az utolsó menstruáció közötti időszakban mintegy 400 tüsző érlel petesejtet. Általában havonta csak egyetlen petesejt érik meg. A megtermékenyülésre emiatt havonta csak egyszer van lehetőség. Az érett petesejt kipattanását az úgynevezett Graaf-féle tüszőből ovulációnak nevezzük. A megtermékenyülés csak néhány órán belül lehetséges, mert a petesejt csak 8–15 órát él.

A petesejt története a menstruáció első napján kezdődik. Ezen a napon növekedni kezd az egyik tüszőcske, és hólyagocskává fejlődik. A hólyagocskát 8–14-szeres finom, puha “gyolcs”réteg béleli, ami megóvja azt az “üvegburát” (membrana pellucida), vagyis azt a fényes, csillámló hártyát, amelyben az új élet csírája, a petesejt fejlődik. A fészek mélyén növekszik a pete a hólyagocskában, kidomborítja a falát, s ahogy egyre nagyobb lesz, mind közelebb kerül a petefészek felszínéhez. Kinőve fészkét szétfeszíti finom burkait, s kirepül a szárny nélküli madár, hogy világhódító útjára induljon. A fészekből kipottyant pete a szabad hasüregbe hullna, ha környezetének minden sejtecskéje nem azon munkálkodna, hogy útjában segítse. Az út apránként épül üveghintója előtt. A peteérés idején a méhtől egészen a petefészekig nyúló “virágkehely” fölfogja a vándort, aki kedvére válogathat a számára termett fő- és mellékutak között. A kiválasztott úton eljut a petevezető nevű csatornába, ahol utoléri a hasüregből érkező “dagály” (peteéréskor folyadékáramlás indul meg a hasüregben a petefészek felől a méh irányába, s ez is elősegíti, hogy a pete eljusson céljába). Apró csillók parányi evezőlapátként segítik megtartani az irányt, röpítik a “menyasszonyt”, akinek gyaloghintója immár hidroplánná alakult. Cél a “kürt fogadó”, itt lesz a találka a “vőlegénnyel”. A kürt feladata lebonyolítani a nagy találkozást, és a lakodalomról is itt gondoskodnak. (A kürt váladékot termel, ami az “ifjú pár” tápláléka lesz.) A lakodalom után egyhetes nászútra indul a pár az új otthon, a méh felé. A méh ezalatt fölkészül a fogadásra, puha ágyat vet, befogadja a megtermékenyült petét, s a csoda kilenc hónapon át folytatódik.

Kövessük végig a “vőlegény” küzdelmes életútját is, létrejöttétől az egyesülés beteljesüléséig.

A spermiumok a férfi heréjében termelődnek. 50–60 mikron nagyságú, fejből, nyakból és farokból álló, önálló mozgású ivarsejtek. Közösüléskor 3–5 milliliternyi ondó jut a nő hüvelyébe, az ondó milliliterenként kb. 80–120 millió spermiumot tartalmaz, azaz közel félmilliárd spermium igyekszik rövid, néhány órás élete alatt eljutni az egyetlen petesejthez. Az út több órányi járóföldre van, tehát sietni kell. Az előrehaladást a rendkívül élénk mozgású farki rész segíti. A gyülekezőhelyre, az ondóhólyagba válogatás nélkül kerülnek a spermiumok, fejletlenek, fiatalok, öregek. Minél többen vannak, annál jobbak a legügyesebb, leggyorsabb, legerősebb esélyei, mert az ostromban elhullott spermiumok bomlásterméke segíti majd át az utolsó akadályon, az üveghintó falán. De még csak az indulásnál, a kilövésnél vagyunk. Az idegen “bolygóra” érkezve a spermiumok serege a hüvelyboltozat barlangjában találja magát. Muníciójuk a közbejövő akadályoktól függően hosszabb-rövidebb időre elegendő. Sokan már a női “országhatárt” körülvevő nyák ingoványába fulladnak, amelyik belehuppan a hüvely savanyú fürdőjébe, arra biztos halál vár. A külső méhszájtól egy tekergő és egyre szűkülő csatornalabirintus vezet a belső méhszájhoz. A csatornába már erősen megtizedelve kerül a sereg. Itt egy kicsit enyhülnek a zord körülmények, a menyasszony küldi a segítséget (peteérés idején a hüvely savanyú kémhatása mérséklődik, a méhnyakat körülvevő nyák felhígul, a hüvelyben szénhidrát, glikogén képződik). Jókor érkezik a segítség, fogytán a magukkal hozott energiatartalék, hiszen gyors mozgásukhoz sok glikogénre, azaz cukorra van szükségük. A jócskán megfogyatkozott sereg eléri a méh üregét. Ezen a nagy barlangon is nehéz áthatolni, mert a “hatalmas” üregben elvesztik a tájékozódó képességüket. Céltalan mozgásokra pazarolják energiamaradékaikat, s megint csak a menyasszony “élelmiszer-küldeménye” menti meg őket. Ha nem vár rájuk érett pete, akkor mindnyájukat eléri az értelmetlen halál, mert zárva maradnak a cukorraktárak.

Íme a biológiai képlet. A sok százmillió spermium élethalálharcot vív egyetlen petesejt meghódításáért, és célba érésük csak a petesejt “támogatásával” lehetséges.

Az ovium és a spermium egyesüléséből új egyed születik, s kezdetét veszi az új körforgás.


A szerep fogalma

Nemünk kromoszomálisan meghatározott. A méhen belüli élet kilenc hónapja alatt kialakult nemi státussal lánynak, illetve fiúnak születünk. A pubertásig tartó biológiai “csend”-ben épül a nemi státusra a nemi szerep.

Ez a “szerep” nem színészi alakítást vagy “megjátszást” jelent. Pszichológiai értelemben a szerep olyan viselkedésmód, amelyet a társadalom egy-egy státus betöltésével kapcsolatban az egyéntől elvár. A státus és a szerep kapcsolatára nézzünk egy példát: amikor valaki megkapja orvosi diplomáját, az feljogosítja arra, hogy egy orvosi státust, vagyis állást betöltsön. Dolgozni kezd, és munkáját környezete, munkatársai és betegei aszerint fogják megítélni és értékelni, hogy mennyire képes az orvosi státussal járó szerepnek megfelelni. Ez a szerep megegyezik azzal az összetett viselkedésmóddal, magatartással, amely a társadalmi tudatban az ideális orvost jellemzi, amit az emberek “egy orvostól” elvárnak. Ha egy nőnek gyereke van, az még “csak” anyai státust jelent. Az viszont, hogy valaki milyen anya, már attól függ, hogy mennyire közelíti meg anyai magatartásmódjában a társadalmi tudatban élő ideális anyaképet.

Az ember az élet különböző helyzeteiben jól-rosszul különböző szerepeket tölt be. Egy nő lehet egyszerre jó orvos és jó anya. Lehet jó orvos, miközben orvosi hivatása esetleg gátolja abban, hogy jó anya is legyen, vagy éppen fordítva, az a nő, aki számára az anyaszerep az elsődleges, esetleg nem tudja megfelelően ellátni az orvosi munkával járó sok feladatot.

Tehát a szerepek a társadalmi tudatban rögzült ideasémák, amelyekhez megfelelő viselkedésminták tartoznak. Az egyén vagy önkéntelenül, vagy szándékosan az általa választott példakép utánzásával, illetve az elfogadott és követendő példák gyakorlásával sajátítja el az ideálist közelítő mintákat. Az ideálisnak elfogadott sémák mindkét tanulási folyamat során az egyén személyiségszerkezetébe épülnek be, s személyiségének részévé válnak.

Az emberi viselkedés tevékenységek sorozata. Az ideákat az emberi képzet, képzelet alkotja meg sok-sok viselkedésformából a legjobbakat kiszűrve. A képzelet összesíti az eredeti modellek legfontosabb jellemzőit, majd egyszerűsített sémákba sűrítve képzetté alakítja. Az idea elvonatkoztatás, absztrakció, s mint ilyen, tökéletes, és a valóságban teljességgel sohasem másolható le. “Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka” Saint-Exupéry A kis herceg című könyvében; és senki sem tökéletes, tapasztalhatjuk naponta magunk is.

A különböző idealizált szerepelképzelések az emberi viselkedésben realizálódnak. Megvalósulásuk csak többé-kevésbé hasonlít azokhoz az elvárásokhoz, amelyek a társadalmi tudatban élnek és a szubjektív tudatban tükröződnek róluk. A gyermek személyiségszerkezetébe magatartási modellekként épülnek be a szűkebb és tágabb környezetéhez tartozó felnőttek viselkedésmódjainak jellemzői. A folyamat részben a felnőttek szándékos irányításával, részben önkéntelen példamutatásukkal megy végbe.

A nemi státus pusztán annyit jelent, hogy valaki biológiailag nőnemű vagy hímnemű. Az azonban, hogy milyen “Nő”, illetve milyen “Férfi” lesz, attól függ, hogy egyedfejlődése (ontogenezise) során hogyan sikerül az őt körülvevő minták, példák és modellek segítségével a nemének megfelelő szereppel azonosulnia. Sikeres “Nő”, illetve “Férfi” az lesz, aki a társadalmi elvárásnak megfelelő ideális nőt, illetve férfit az átlagosnál jobban közelíti meg viselkedésében. A szerepgyakorlás igazi beteljesülése a szociális és szexuális partnerkapcsolatban valósul meg.

A gyermek a családtagok egymás közti és a feléje irányuló megnyilvánulások segítségével pszichés szempontból is azonosul biológiai nemével. A nemi hovatartozás tudata az éntudattal egy időben alakul ki. Az éntudat kialakulásának legjellemzőbb tünete, mikor a gyermek már nem harmadik személyben beszél magáról. Ezzel mintegy leválasztja magát a környezet tárgyairól. A körülötte levő emberek és tárgyak a továbbiakban énjének viszonylatában jelennek meg képzeletében és beszédében. Ez az időszak nagyjából a harmadik életévben következik be. Ekkor ébred tudatára annak is, hogy kislány vagy kisfiú, és fokozatosan tudatosul benne előzetes tájékozódása alapján, hogy neméhez milyen viselkedésformák illenek.

A gyermek nemiszerep-tanulását szűkebb és tágabb szociális környezete támogatja. A kislánynak “lányos”, a kisfiúnak “fiús” játékai vannak. A babáját ringató kislány igen korán tanulni kezdi nemcsak a női, de az anyai magatartásformákat is. Környezete önkéntelenül és szándékosan erősíti benne a “gyengébb nemre” jellemző tulajdonságok kialakulását, rögzülését és megerősítését. A kislánynak inkább elnézik, ha nyafog, sír, cserfes, túlérzékeny, ha gyáva, ha fél. A fiúnak több agresszivitást engedélyeznek. Bátorságra biztatják, különböző megterhelések elviselésére buzdítják őket, “katonadolog” mondják, ha megütötték magukat, “egy fiúnak nem illik sírni” – szoktatják le őket a gyengeségek kimutatásáról. Fejlesztik testi erejüket, megtanítják őket az adott kultúrkörben a férfiasságot fémjelző tulajdonságokra. A kislányok az anya, a kisfiúk az apa munkafolyamatait utánozzák játékaikban, ezzel fantáziájukban mintegy elővételezik a nőies, illetve férfias magatartást.

A nemre jellemző viselkedésformák tanult magatartásmódok – állapítja meg Margaret Mead különböző primitív embertörzseknél végzett kutatásai alapján. Ő irányította a kutatók és a közvélemény figyelmét arra, hogy az egymástól elszigetelten élő emberi kultúrákban különböznek a nőiesség, illetve a férfiasság ismertetőjegyei. A gyermekek a nemüknek megfelelő szerepet a társadalmi berendezkedéstől függően tanulják meg. Akár matriarchális, akár patriarchális berendezkedésű az adott társadalom, a nőies és férfias tulajdonságok a párhelyzetben egymást kiegészítve teljesülnek be. Az egymással harmonizáló érzelmi, tudatos, szociális és szexuális viselkedésmódok sikeres gyakorlása szoros összefüggésben van a női és férfiegyedek zavartalan nemiszerep-azonosulásával. A környezeti tényezők pedig jelentős szerepet játszanak abban, hogy az azonosulás zavartalan, illetve zavart volt-e.

Az újszülött életét és érzelmeit elsősorban az anyja határozza meg. Különböző biológiai és pszichológiai körülményektől függ, hogy a leánycsecsemőből milyen nő és milyen anya válik; hogy mennyit visz tovább, illetve mennyit utasít el abból, amit fejlődésének különböző szakaszaiban tanult, hogy hogyan éli át nőiességének biológiai és pszichológiai változásait.

A gyermek számára kamaszkoráig a szülők érzelmei a legfontosabbak, az ő befolyásukra alakul, rezdül érzelmi világa. A pubertásban kezdi szárnyát bontogatni az önállóság. A fiatal lány életében továbbra is hatnak a családi körben szerzett és tapasztalt értelmi és érzelmi információk. A felnőtté érés biológiai folyamata teret nyit a női szerep lehetőségeinek, az érzelmi élet is átalakul, a szülő azonban érzelmi életének mindvégig bázisa marad. Egyéniségét meghatározzák a gyermekként eltanult, kondicionált személyiségvonások, érdeklődése mind messzebbre röpíti szüleitől, érzelmi megújulásra új tárgyat keres.

A gyermek szüleiben fedezte fel a nemek különbözőségét, és bennük találja meg a két nem egységét is. Amikor észlelni kezdi nővé válását, környezetének emberei egyszer csak nőkké és férfiakká különülnek. Fejlődésének egy későbbi szakaszában pedig meglátja a lehetőséget, hogy a két nem (szülei mintájára) újra egyesüljön. Érzelmei, vágya arra motiválják, hogy maga is az új struktúra (férfi és nő összetartozása) megvalósítására törekedjék. A párkapcsolat, ahol nem az anyja, hanem már ő fogja játszani az egyik főszerepet, a jövő ígérete. A megvalósulásig sok minden történik még benne és körülötte, s miközben a sejtésektől, ideáktól, álmoktól eljut a felnőtté válásig, személyisége (ideális esetben érzelmileg is) megérik a női szerepre, amelyre születése óta készülődött.

A folyamatot, amelynek során az egyén a női, illetve férfiszerepet elsajátítja, pszichoszexuális fejlődésnek nevezik.

Saxum Kiadó, Budapest 2008.