A szomszéd szobából mutálós nyihorászás hallatszik… berzenkedik a felnőtt-gondolat, hogy miféle alattomos térfoglalás, hódító hadjárat, intimszféra- tiprás áldozata lettem, hogy ködgubás kuckómból ilyen könnyedén kitúrnak, persze csak az után, miután észrevétlenül sarokba préseltek. (Mert mit is mondjon az ember lánya, ha a kamasszá pimaszult majdnemnő gyermeke a meghitt vasárnap kipihenős békeidejében az „átjöhetnek-e a csajok dévédézni” kérdést szegezi a torkának???)

Pofátlan volna a cenzúra, így csak a résnyire nyílt ajtó szegletéből radarozom, hátha elcsípek egy-két kiszüremkedő, engem is a TV elé csiribázó hangfoszlányt.(Grimaszol a generációs-gap, tanácstalanul tátong a feketelyuk: amikor kisgyerekként a tiltólistás filmeket az ajtórésből kellett kukkolnom, nem voltam elég nagy; mostanra meg túl „nagyra” nőttem, hogy ultramodern szülőként überbeavatott lehessek.)

Néhány percnyi habozás után -a „kértek-e enni, inni, és esetleg a társaságomból?” álkérdéssel- mégis beóvatoskodtam, és a heveny heverészés által „Betolakodóknak!” fenntartott ágyszögletre kucorodva néhány percre ott is felejtem magam. A képek önmagukért beszélnek: a mitológiai nevet viselő (Juno a nők és a gyermekszülés itáliai istenasszonya) 16 éves (kis)lány (Cukorfalat?) kitömött óriáspocakkal próbál veszettül hitelesen kacsázni, és elhitetni az elvitathatatlan érdemű, mindenkinél mindent jobban tudó, ám mégis keveset élt kamasz- közönséggel, hogy kérem, itt van Amerika, senki meg se hökkenjen, ha tesiből a felmentést ezentúl terhesség (direkt a szóhasználat!) miatt kérik. Miközben belerévülök a bárgyú-bugyuta filmkockákba, szemeim előtt saját, néhány évvel ezelőtti életem várandósság által megszentelt filmkockái peregnek:
...kilenc hónapig gömbölyödött a gondolat, hogy újra részem lehessen a nagy Csodában, ismét átélhessem a megismételhetetlent, a másodszorra is egyszerit, egyedülit. Mert tizensok éve, első gyermekem születésekor valahogy minden másként volt: akkor az „épphogy már nem csitri” vehemens bátorságával türelmetlenkedtem, siettettem a hónapok vonulását; másodszor, már igazi felnőtt fejjel és lélekkel –ugyan a felelősség tudatának ráncaival a homlokon- békés nyugalommal élveztem a várandósság minden pillanatát. Egyetemistaként önfeledt gyanútlansággal terveztem a jövőt, kamaszlétnyi idővel később már kevéssé tudtam hinni a világ egykor magától értetődő rendjében, a „papa, mama, gyerekek…” kerek boldogságában. Ennek ellenére tény, hogy a kiküzdött bölcsesség, még ha a lendületéből veszít is az ember, sokszoros erővel és energiával töltött el.

Mégis a szülésre gondolva- hiába a sok évvel ezelőtti kellemes tapasztalat és kitartó lelki gyakorlat- kissé szorongtam. Vajon minden rendben lesz-e? Ki törődik a nagylányommal, amíg én a Picivel fogok? Miképpen csodálkozik majd a világra a kis Pocaklakó? Milyen érzéssel tölt majd el az első simogatás, a burkok és membránok nélküli közvetlen érintés?

A dátumok dolgában, a kiszámolós pontosságban nem reménykedtem: valami isteni sugallat miatt a kiírt időpontnál korábban készülődtem. Megvolt a kis cetli ( mankó a feledékenyeknek no meg a precízeknek), teli lett a „puttony”, már csak a félreérthetetlen – égi vagy nagyon is kézzelfogható?- jelre figyeltem. Rá kellett jönnöm, hogy a fene nagy akarásomat és igyekezetemet, mellyel folyton befolyásolni próbáltam, hogy ekkor vagy akkor tessék kérem megszületni, könyörtelenül felülírta a Törvény: minden a számára legmegfelelőbb időben és módon történt. (Még ha ez okozott is némi meglepetést…a délutáni vizsgálatról lógó orral és azzal a tudattal távoztam, hogy a Nagy Találkozásra még bizonyára várni kell!)

Első álmomból hirtelen eszméltem: ez a hasító, élesen kitartó érzés már jósló fájásra aligha emlékeztetett (olyan, mintha ezidáig sosem szültem volna), de késői órák ide vagy oda, a vaklármától való félelmet leküzdve bizonytalanul hívtam a szülésznőt megerősítésért. A lazító fürdő már nem sokat segített, hiába rimánkodott görcsösen a pillantás, amely a félhomályban az óramutató táncát figyelte. A tízperces út alatt- még sohasem éreztem, hogy a budapesti aszfalt állapota ennyire siralmas- a fájdalom fogantyújába háromszor kapaszkodtam. Mintha a kórház liftje is a szokásosnál lomhábban mozgott volna, ám innentől kezdve a külső események a belső történések tempójára gyorsultak: mire az éjfél eloldotta a holnaptól a tegnapot, már a szülőszobán vajúdtam. (Mécsesek meleg fénye, halk zene, közvetlen emberi hangok, segítő érintések.) Az alternatívák közül- a bőség zavarba ejtett- az elmúlt időszakban kényszerűen „begyakorolt” oldalfekvés mellett döntettem. (Így legalább azt is megtudtam, hogy az angol királynők is ilyen pózban hozzák világra a trónörökösöket.) Sok jó ember -a kicsinek ugyan nem mondható- ágyon remekül megfért ( az orvoson és a bábán kívül „dúlának” szegődött barátnőim is mellettem serénykedtek, meg kell vallanom, hogy hátmasszírozás még sohasem esett ilyen jól), akár egy otthoni partin is érezhettem volna magam, ha hallottam volna a szavakat, értettem volna a beszédet, vagy legalább formálódott volna a nyögésből gondolat. A fájások lökdösődve furakodtak egymás elé, úgy éreztem legjobb, ha a zabolázatlan kínt- mivel megfékezni úgysem tudom- hagyom a bensőmben tornászni. Szerencsére a szívhangok ritmusa vigasztalón lüktette, hogy mindez nem értelmetlenül történik, hanem közelebb visz ahhoz, amelyre olyannyira vágyom. Üvöltő- motyogva skandáltam a „páros kínt enyhíthet alázat” József Attila-i igazságát, amelybe belehasított az ennél sokkal prózaibb valóság. Furcsa, hogy távol mindenféle önkívületi állapottól, józan jelenléttel észleltem, hogy elfolyt a magzatvíz… Némi lelkiismeret-furdalás közepette sikerült végre a babámra, a még bennem levő, de megszületni kész parányi Életre koncentrálnom.

Snitt. A légüres térben eltűntek a zajok, nem érzékeltem a kiáltás erősségét, a biztató szavak tompa visszhangzását. Kamilla Hajna (a szülésznő rutinjának és a házilag kevert varázsolajnak köszönhetően mindenféle vágás és repedés nélkül) kíváncsian dugta ki kobakját, bátor elhatározással a belső biztonság helyett a kinti lét ölelését választotta. A pillanatnyi kábulatból az erőtlen-nyöszörgő rekedtes sírásra ocsúdtam. A már nem is annyira gömbölyű pocakomon- testi és lelki köldökzsinórral összekötve- szuszogott a közel 3 és fél kilós, egyszerre ragacsos és csúszós, testmeleg, különös illatú Boldogság. Abban a pillanatban kerek volt a világ!!!

A filmbéli kisbabát az időközben szinglivé lett fogadott anya ölelésébe bugyolálták (nincs is ezzel semmi baj, hiszen úgy is annyian várnak arra, hogy magukhoz öleljék azt az örömet, amelyet csak egy gyermek csempészhet az ember életébe????); Juno, akinek pocakja egy perc alatt „minthamisemtörténtvolna” gyermeklányosra apadt, ezentúl -amolyan hepiendesen- örök szerelemben boldogan élhet (és szülhet), no nem Mars istennel, de a majdnem férj-apa-jelölt kevéssé atletikus alkatú iskolatársával, míg csak világ a világ, míg csak e műmázat, ezt a készátverés show-t a gyomor bírja…