Felhasznált irodalom:
Milan Kundera: Nemtudás, 2001. Európa Kiadó, ford.: N.Kiss Zsuzsa
Sneé Péter: Kérdés, Nagyvilág 2001/9.

„Európában a huszadik századot mint bárdcsapások irdalják a nagy évszámok” (9.o.)- exponál ízében keserű-véres, színeiben megtört, meggyötört, barnásra kopott hátteret a történelmi félmúltnak Kundera Nemtudás című regényében. Azt „nem tudom”, hogy valóban csak a mi évszázadunkban kaptak-e rá ilyen mohón a történelmi dátumok az egyes ember életére, de 1968 és 1989 személyes sorsom alapritmusát is megadta: az előbbi a világra való öntudatlan rácsodálkozás hosszúra nyújtott pillanata, az utóbbi Kunderával való találkozás katartikus élménye, az eszmélés naiv hittel borzolt boldogságos idején. Az azóta eltelt „isteni szemhunyorításnyi” idő azonban szerencsére jótékonyan homályosra maszatolta a húsz év előtti „nemtudás” szégyenfoltját…

Merthogy a Nemtudás- mostmár kunderai értelemben: jóvátehetetlen hiba, amelyre az sem szolgál mentségül, hogy egy rég volt attitűd következménye vagy a jelen zsibbadt tehetetlenségének eredménye. A nemtudás mint érv, logikai csapda, amely még meggyőzőbben hat, ha vágyvezérelt gondolkodással párosul, vagyis ha valaki hinni akar a felejtésben, hajlamosabb az emlékezésre vonatkozó bizonyítékok hiányát önigazolásként értékelni. De vajon mi az, amit muszáj igazolni, és mi az, amiről legjobb tudomást sem venni? Még mindig a cím jelentéskörét boncolva: a nem tudatos a tudattalanul elfeledett, vagy éppen ellenkezőleg: a tudatosan elfedett tartalmakra utal? Elutasíthatjuk-e az állapotunk fel nem ismeréséből fakadó a tudatlanságot?

Milan Kundera -a személyes érintettség okán hitelesen- az önmagunkról és sorsunkról feledkezést idézi figyelmeztetően emlékezetünkbe, miközben megint egy jellegzetesen közép-európai téma köré építkezik. Csakhogy itt (vö. A lét elviselhetetlen könnyűsége, 1984) nem a szabadság megszerzésének vagy megtartásának térségi lehetetlenségéről, a kötődés megszűntének elviselhetetlen könnyűségéről szól, hanem az emigráns lét új variánsát, a gyökereitől elszakított ember hazatalálásának kísérletét bontja ki.( Megjegyzem, a sűrűvé szőtt sorsszerűség itt is súlytalanná teszi az életet, amely ugyanakkor egyszerre elviselhetetlen és élhetetlen is.) A mű a „ befogadás eshetőségeinek firtatása helyett a visszafogadásét vizsgálja, és történetének súlypontját is közelebb tolja.” ( Sneé Péter, 2001) Tézisregényként foghatjuk fel, amely rögtön az expozícióban megfogalmazza, a „hiába vágyunk visszatérni” (6.o.) nosztalgia fájdalmával aláfestett tételét, miszerint, ha kiszakadtunk korábbi, létünket formáló és meghatározó élethelyzetünkből, többé nem térhetünk vissza oda.

A nemzeti hovatartozás az ember társadalmi identitásának részeleme, melynek segítségével ki-ki megtalálja a helyét az ismerősség és az idegenség dimenziója mentén.( Értelmezzük akár a születés megváltoztathatatlan ténye által teremtett adottságként, akár az önbesorolás szabadabb függvényeként.) A kulturális környezet váltása óhatatlanul valaminek az elvesztését jelenti, amely független attól, hogy mit nyerhetünk, azért is nehéz, mert minél gördülékenyebb a mindennapokba való beilleszkedés, annál kínzóbban vetődik fel a önazonosság türelmetlenül toporzékoló kérdése: „ki vagyok én, ha nem az vagyok, mint egykoron voltam?”

A kalandos történet, a szerelmi egymásra nem találás (erről majd később), az esszéista gondolatfüzér, valamint a kultúrtörténeti és történelmi utalások szövetén finoman rajzolódik ki a fő motívum: a visszatérés, a visszanézés mintázata. Vajon mit láthatnak a történelmi idő kényszerű utazói? Lehet-e időn és téren, múlton és országhatárokon áttaposva megtalálni önmagunkban, amit egykoron könnyelműen vagy bútól gyötörten hátrahagytunk? Lehet-e tövestül kitépni a hagyományt? Lehet-e feledni az ősök meséit, az otthon illatát? Olyan a regény, mint az iménti kérdések: kételybe öntött bizonyosság, mert az ellentmondásokon átkiált a felejtés és az emlékezés cinkos összejátszását felfedő igazság. „ Hiszen mi várható el a nyomorulttól (ti. emberi emlékezettől)? A múltnak csupán hitvány kis morzsáját képes megőrizni, és senki meg nem mondhatja, miért éppen azt, miért nem egy másikat, mivelhogy ez a választás mindannyiunknál titokzatosan megy végbe, szándékaink, érdekeink köréből kiesik. Semmit sem érthetünk meg az emberi életből, ha már a legelső evidencia fölött is konokul szemet hunyunk: a valóság, amilyen akkor volt, amikor volt, már nincsen; visszahozni lehetetlen.” (77.o.)

A tétel kifejtése és bizonyítása természetesen nem matematikai egyértelműségekkel történik, hanem a szokásos kunderai variációkon keresztül, jellemrajzot helyettesítő gesztusok, párhuzamok, metaforák, elmélkedések segítségével, vagy egyszerűen csak a „líraivá” lett történeten keresztül. Kundera elsősorban elbeszél, mesél, gondolkodik. Nincsen határozott vonalú cselekményív, maga a történés néhány epizódra korlátozódik ( az édesanya látogatása, a repülőtéri jelenet, sörözésnek indult borozás az étteremben, a szállodai légyott stb.), amelyek többé-kevésbé két sors botladozásait követik nyomon meglehetősen nagy kihagyásokkal. Az elhallgatást ellensúlyozandó a filozofálgatás rendre megszakítja a hagyományos narrációt, melynek során azonban a szerző ritkán állít, vagy fogalmaz meg megfellebbezhetetlen tartalmakat, sokkal inkább töprengésre, továbbgondolásra készteti az olvasót. Nem a mindent tudó író kényelmes karosszékébe süpped, hanem többszörös nézőpontváltás segítségével fokozatosan világítja meg hősei cselekedeteinek rejtett indítékait, múltbéli előzményeit, amelyekre maximum áttételesen reflektál.

A mű abban is eltér a hagyományos regényszerkezettől, hogy arányait tekintve kevés a párbeszéd. A szereplők önmaguk világában élnek, a dialógusok csak a jellem kontúrjait rajzolják meg, főként a kapcsolatok értékhierarchiájának bemutatását szolgálják. A lélek árulkodó rezdülései nem annyira a külső eseményekből, sokkal inkább az emlékezet és a képzelgés belső köreiből bomlanak ki. A tudat történései viszont nem alkalmazkodnak az objektíven haladó időhöz. ( Bergson egész tartamelmélete, a prousti időszerkezet vagy Musil monumentális könyve is ezt a problematikát járja körül.) Kundera is megtöri az egyenesvonalúságot, az események puzzle-szerűen rendeződnek összképpé a regény végén, de az időkezelést még izgalmasabbá teszi, hogy megkülönbözteti az emberi élet személyes idejét a történelmi időtől, amely ugyan az előbbi objektív kontextusa, mégis a megélések síkján nagyon is szubjektív.

Kundera ábrázolt terei konkrétan meghatározhatók: Párizs, Prága, Dánia, Svédország, szállodaszoba, étterem, családi ház. Azonban bajban volna az olvasó, ha jelzőbokorral kéne a száraz felsorolást gazdagítani, mert ebben az esetben esetleg csak a fantáziát hívhatná segítségül, ugyanis az írói közlés a részletes leírást mellőzi. Mégis a helyszíneket kettős fénytörésben látjuk, a szereplők belső világa vetül rájuk. A regény értelmezésének kardinális tengelyében nem a konkrét földrajzi távolság, a nemzetek közötti különbözőség áthidalhatatlansága áll, hanem a középpontba az absztrakttá, jelképpé vonatkoztatott két világ átjárhatatlansága helyeződik. Az az állapot, amikor a migráció következtében kívül rekedünk hazán, országhatárokon, hajdan volt emberi kapcsolatokon, sőt önmagunkon is.

De vajon melyek azok az -identitástudat szempontjából lényeges- elemek, amelyek – hiába a széppróza sminkje- félreérthetetlenül árulkodnak erről a szellemi, lelki otthontalanságról? A nemzethez tartozás, a gyökerekkel való kapaszkodás soha nem tárgyiasult formában van jelen, hanem az emberi viszonylatok síkján manifesztálódik. Mindenekelőtt a közvetlen rokoni kapcsolatokban, a szülő-gyermek viszonyban. Talán írói tudatosság sejthető a mögött, hogy Irena édesanyjával való találkozása a regény elejére került, hiszen ezzel az elbeszélő előlegzi, magyarázza a főhős érzelmi viszonyulásait. A főhős anyjának ennyi év után is közömbös, hogy mit mutat a lánya, érdeklődést mindössze Gustav iránt mutat. ( Ez jelzés, előreutalás a morálisan mindenképp megkérdőjelezhető múltfelejtő összegabalyodásra.) A kommunikáció szintjén megjelenő dagály( anyja szóözönével szemben Irenának esélye sem volt) az érzelmek apályát igyekszik elmosni: Kundera is megenged magának némi pszichologizálást: míg az anya a fiát a széltől is óvta, lányát törpévé nyomorította, persze pusztán jó szándékból, „ nagyjából úgy, mint a sportos apa, aki reszkető gyermekét behajítja a medencébe, mert szentül hiszi, ez a legcélravezetőbb úszásoktatás.” (16.o.) Az érzelmi biztonságot adó melegség, a feltétel nélkül elfogadó attitűd helyett a megsemmisítő fölény gúnykacaja a családi örökség, amely a kiszolgáltatottság és sebezhetőség érzését plántálta és táplálta, minek következtében a főhős az anyai erély bűvös körében sosem volt képes kormányozni saját életét. A gyámoltalanság a párkapcsolatok szintjén is hangsúlyt kap: a férj elvesztése miatti gyász feldolgozásában és egy új kapcsolat kiépítésében ambivalens módon éppen Martin nyújt segítséget mint kézenfekvő, gátlást oldó társalgási téma. Gustav nem annyira a meglelt boldogságot jelenti, mintsem a mentsvár( a választás indokai között ott bújik a közös sors!) szerepét tölti be, hiszen a teljesség – ugyan jóságos- morzsáival alkut kötni még mindig járhatóbb útnak bizonyul, mint árván, láthatatlanul róni az ismerősen idegen utcákat. Még akkor is, ha„fárasztó a hűség, ha nem igaz szenvedélyből fakad” (52.o.).

Az érzelmi nihilben milyen tetszetős, boldog kifejlethez vezethetne a magányos emigránsok találkozása szülőföldjükön, különösen, ha még serdülőkoruk gondtalan ízét őrzik az emlékezés foszlányai. Már-már a negédes happy end-del próbálnék megbékélni – jóllehet ez a megoldás Kundera legütősebb meglepetése volna?!-, de az írói közlés elűzi a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” illúziót, mert nemhogy az emlékek nem azonosak, mitöbb nem is hasonlítanak, de- és ezt már kínosabb beismerni- Irena és Jozef nem is egyformán fontosak a másiknak. Pedig egymás előtt nem kell szégyellniük a távol töltött esztendők lélekformáló munkáját. „ Anélkül is büszkén viselhetnék egyéniségüket, hogy megalázkodhatnának és visszatöpörödnének a szűkös honi falak közé…Hajdani szereposztásuk időközben felcserélődött, az elutasító, szűzies fruskából ölelésre áhítozó asszony lett, a csábító fickót pedig bizalmát vesztett vénemberré csonkolta a gyász. Egyiket a közös emlék ajzza, másikat az elhunyt feleség iránti hűség dermeszti. Állapotváltozásuk ellentétes, útjaik csak azért kereszteződnek, hogy azután ismét eltávolodjanak.” ( Sneé, 2001)

Jozef családi viszonyai, emberi nexusai a történelmi felelősség, a közös történelmi tudat kérdését is felvetik. „Sógornője lárvamosolya rendületlen elutasítást fejezett ki, bármit mondott is. Megértette, nem tehet ellene, úgyszólván törvényszerű: akikkel elbánik az élet, bűnösöket hajszolnak.” (42.o.) Eközben pedig a másikat kirekesztve, saját szenvedésüket nagyítják, ezzel is elkendőzve a másik iránti totális közönyüket. Jozef feleségéről ugyan említést sem tesznek, de nem restek jussukat követelni.”… mikor meglátta a saját óráját más csuklóján, furcsa rossz érzés fogta el. Mintha a húsz év múltán sírjából kikelő halott módján térne vissza a világba: bátortalanul lépked, mert elszokott a járástól; alig ismer rá a világra, ahol élt, de minduntalan belebotlik élete maradékába: látja a nadrágját, a nyakkendőjét a túlélőkön, akik annak rendje-módja szerint megosztoztak rajtuk; mindent lát, de semmit nem követel vissza: a halottak gátlásosak.”(45.o.) A „számunkra meghaltál, mert cserben hagytál hazát, családot, barátot”, a „kis mázlista dezertálása”, az „egy életem van, és azt máshol akarom élni” habkönnyű indoka, a történelem csigolyaroppantó megnyomorítását emelt fővel és egyenes derékkal kivédeni hangzatos heroizmusa- mind-mind ugyanannak a tettnek különböző szempontú olvasata. A regény szereplői kedvükre idéznek a múltból, és ami nem szolgálja az önerősítést, azt törlik az eltelt évek forgatókönyvéből. Felszabadító kérdésekre és megkönnyebbülést hozó vallomásokra még a két jó barát, Jozef és N. találkozásakor sem kerül sor, a kényes-kínos tapintat a mély levegővételnél félbehagyatja az el sem kezdett mondatot. Ahogy Milida is fölöslegesen bízik Irena látogatásában, az csupán csak a vart kaparja le ismét. A kamaszlányos csacsogás éppúgy nem élhető újra, mint a söröskorsók öblös hangjával összekoccanó bizalmas barátság. A jelenben vékonyabb az üveg fala, törékenyebbek a kapcsolatok, már ha egyáltalán erről szó lehet, hiszen Irena elfelejtette, hogy harsány társaság tagjai kik is voltak egykoron, őket pedig nem érdekelte, hogy régen látott barátnőjük mivé lett. Persze az átfogalmazás nagyon is önös érdekeket táplál, mikor a főhős a furcsa találkozó élményét ekképp interpretálja Jozefnak: „ Folyton az az érzésem, hogy húsz évet amputálni akarnak az életemből…Olyan, mintha megnyirbálnának, kisebbítenének, törpét csinálnak belőlem.” (103.o.)

Hőseink gnómok vagy halottak, kirekesztettek vagy elfeledettek, megnyomorítottak és megnyomorodottak. Nincs kétség: múlt és jelen közé szorultak, két világ közé rekedtek. Az identitásválság a nyelv vonatkozásában is világosan tetten érhető. Az anyanyelv, amely a nemzethez tartozás feltétlen ismérve, ebben a bábeli zűrzavarban ( a bibliai utalás a tágabb értelemben vett meg nem értettség képe) úgy cseng, mint egy orrhangú, ismeretlen nyelv. A nehézkes mondatfűzés, a tovatűnt esztendők dadogása csak bizonyos idő elteltével válik újra automatizmussá. Paradox módon Jozef éppen a hovatartozást végsőkig meghatározó eltéphetetlen nyelvi kötelék szorításában kapott szárnyra, és érezte magát először boldognak saját hazájában.

A „köztes létforma” vergődéséről még többet árulnak el az álmok leírásai. Ezek nem pusztán jelképrendszerüknél fogva univerzálisak, általánosító jellegűek, de – legalábbis a regény tanúsága szerint- intimitásba burkolt kollektív tapasztalatot hordoznak: az emigránslét éjszakai testvériségét. „ A tudatalatti filmrendezője nappal a hazai tájat mint a boldogság képeit vetítette elé, hogy éjszakánként vérfagyasztóan lökje vissza ugyanebbe az országba. A nappalt az elhagyott haza szépsége ragyogta be, az éjszakába a visszatéréstől való rettegés hasított, A nappal az édent mutatta, amelyet elveszített, az éjszaka a poklot, ahonnan menekült.”(14.o.) A sötétség-világosság fenti szembenállásához társított ellentétpárhuzamok, motívumpárok szövik át a regényt: gondoljunk a múlt-jelen, a gondokkal terhelt és a gond nélküli világ, a vágyódás-menekülés, a vonzás-taszítás, a bolyongás-hazatérés kettősségére. Ez utóbbi különös hangsúlyt kap az Odüsszeiával való párhuzam kapcsán, amely két szempontból is érdekes lehet. A „nosztalgia alapeposza” a sziget hagyományos toposzát a távoli idilli lét, a romantikus elvágyódás és boldogságkeresés metaforájaként használja, amely mint ilyen, nem a hazatérés, hanem az új haza keresésének indoka. Másrészt az ugyancsak irodalmi közhelynek számító utazás a kalandot, a felfedezés örömét, az ismeretlen megismerését célozza, tehát általában inkább a hazától való eltávolodásként értelmezhető. Kundera a költői képet azonban a hazatérés és a nosztalgia szolgálatába állítja. Odüsszeusz (aki valljuk meg, kezét-lábát nem törte a mielőbbi hazatérés sikeréért) nyilván nem vergődött Kalüpszó karjai közt. Nem kellett sorsfordító történelmi pillanatokat aktuális érdekek mentén újraértékelni, nem kellett megtévesztések és hamis ideológiák útvesztőjében tévelyegni, nem kellett érzékelni, miként soványodnak átlátszóvá az értékek a leárazott világban, nem kellett beletörődni az egységesítés törekvésének égisze alatt az egybemosás, betemetés, elszürkítés nemzetellenes tényébe. De ami a legfőbb: nem kellett megfeledkezni sem a múltról, sem Pénelopéról, sem a családról, sem az otthonról, sőt a szülőföldről sem, amelyhez egy egész életen át pulzáló köldökzsinór -nevezzük pátoszosan hazaszeretetnek- köt.

Talán éppen ezért: „Mégis mikor döntenie kellett, hogy dolce vita idegenben vagy kockázatos hazatérés, a hazatérést választotta. Az ismeretlen szenvedélyes becserkészésénél ( a kalandnál) kedvesebb számára az ismerősség dicsőítése ( a visszatérés ). A végtelennél (mert a kaland sosem akar véget érni) kedvesebb a vég (mert visszatérni annyi, mint megbékülni az élet végességével).”(8.o.)