Mottó: „…éhezőnek nincs árnyalatos ízlése…” (Füst Milán)

Egyszer volt, hol nem van egy majdnem ember… Az ősei bizonyos szituációkban kifejlett példányként kezelik (vidd le a szemetet, vásárolj be, tedd rendbe a szobádat), máskor arra figyelmeztetik, hogy a beavatási rítuson innen („amíg az én kenyeremet eszed”) csínján bánjon tagbaszakadt indulataival, erejét a tudás mezején fitogtassa, ahonnan lehetőség szerint vérrel-verejtékkel kiküzdött zsákmánnyal: a begyűjtött, kihalászott, (puska híján parittyával) levadászott jó jegyekkel térjen haza. A „nagy klán előtt” hiába is hivatkozik a légköri viszonyokra, a megváltozott széljárásra (az új matektanár tiszta hülye, a kémia-Saci meg klimaxszol), csordaszellemre (a 33-ból 29-nek egyes lett, még a Joó mindentjobbantudok Péter is csak 2-est írt)…Adott helyzetben még a Nagy Varázsló által, Magas Hold idején mormolt mantrák is hiábavalónak bizonyulnak: „tunkasíla, wakantaka, tomboló tesztoszteron távozzon, ösztrogén csituljon, szerotonin szorongást oldjon…”(az előbbi kettő a mellékvese által termelt, nemi működést fokozó hormon, az utóbbi az agytörzsben fejti hatását, pl.csökkenése félelemérzetet okoz) Mit tehet a kamasz-mamlasz az emos sötétsébe bújt, alattomosan kísértő démonok ellenében? Merthogy a félig-gyerek, félig-felnőtt az evolúció csapdájában, az ösztönkésztetések, a vágyakozás és taszítás, a szükségletek és tiltások kibogozhatatlan hálójában vergődik.

A pleisztocén óta ( kb. 1,6 millió évvel ezelőtt kezdődött és 10000 éve ért véget, ez idő alatt ment végbe minden olyan tulajdonságunk evolúciója, amely minket emberré tesz) a túlélési viszonyok gyökeresen megváltoztak, a szerelmi viszonyok viszont annál kevésbé. A kőkorszaki kerítések ma is állnak: egy bizonyos nagyságú terület birtokba vétele egyrészt védelmet nyújt a ragadozók /betolakodók /szobafoglalók/hátsó padból kitúrók ellen; másrészt a fészekrakás biztonságával kecsegtet. Ugyanakkor kiszolgáltatja az életképteleneket, a mélynövésűeket, a szépség bőkezű adományait konokul elutasítókat, a kopottas intelligenciájúakat, a szellemi naplementében sütkérezőket. A vaskönyök-rivalizálás, a szexuális kiválasztódás farkastörvénye a XXI. század (erkölcsi?) dzsungelében is érvényes: felfelé párosodni nincs remény, alulválasztani pedig nincs hajlandóság. A fittségjelző fitogtatása növeli az esélyt a jó partner megszerzéséhez, amely evolúciós előnnyel jár (a fittség az evolúciós pszichológia alapfogalma: rátermettség vagy alkalmasság = fittness; amikor azt mondjuk, hogy valamely tulajdonság előnyös az egyed rátermettsége szempontjából, ez azt jelenti, hogy növeli túlélő utódainak számát és ezzel genetikai reprezentációját a következő generációkban): a fittség örökölhető, fittebb párok gyerekei nagyobb fittséget örökölnek. Ki ne akarna tehát a legkelendőbb lenni a „párvásáron”? Egyre látványosabb – és nem csak evolúciós értelemben költségesebb- ornamensek, díszek jelennek meg a tulajdonságok és a viselkedés területén. A páváknak elég volt a szivárványtollazat, az embergyerek piercingekkel lyuggatja identitását, szőkére-lilára-feketére színezett fejdísszel rohangál, ágyékkötőjét farmerra cseréli, arcát a sminkmaszk mögé rejti, lába helyett a több száz lóerőt igába hajtó papamobillal közlekedik.

Pedig ma is az „ősszerelmes” alaprecept alapján főzünk: a nőstények válogatnak, a hímek versengenek értük, feltéve, ha az udvarlás és a szexuális verseny túl sokba nem kerül. A hím szaporodni/ szexelni akar, a nőstény kisajátítani, fészket rakni, szerelmet susogni. A hím vadul udvarol, fűt-fát ígér, csillagfényes vacsorára /koncertre hív, az első randin az Óperencián túlra kísér; a nőstény kéreti magát, csit(t)-chat-re vágyik, időtlenségbe udvarló romantikus légyottot remél. A férfi nyugalmat óhajt (TV+sör), az asszony megértő társa után matat. A kollektív udvarlás (rituális viselkedés elemei: barátok bevonása, családi feszengő bemutatkozások) és a kollektív párválasztás ( „az anyám már az elején megmondta…”) eszközeivel mindkét nem él.

Azt azonban ifjonti korában nehezen veszi észbe az ember, hogy bennünket, szikár felnőttségre ítélt homo sapienseket is ismétlődő monogámiára programoztak, így az életfogytig tartó szerelem csak filmvászonra fényképezett mítosz. Kutatók vonták le azt a következtetést, amelyet a mindennapi keserű tapasztalat („az ágy közös, a párna nem…”), no meg a válási statisztikák is igazolnak: a szerelmi kapcsolatok átlagosan 3-4 évig tartanak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatnak véget kell érni. Jó hír annak,aki Julit, a 10.a-ból -dacolva a ko(ó)rdivattal- feleségül akarja venni: minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a biokémiának; sőt a húsz éve házasok sokkal szenvedélyesebben és romantikusabban nyilatkoznak párjukról, mint a párkapcsolatban zsengébb társaik.

… ha ez a boldogságos 20 esztendő időtlen távolságban volna, azonban az már nyilvánvaló, hogy „a boldogan éltek, amíg meg nem haltak” fordulat igazsága csak a mesei félbehagyottságban virulhat, vidámító vigasz lehet a fiókból előkandikáló a horatiusi bölcsesség („Carpe diem”!), amely arra szólít, hogy ragadd meg ezt az -evolúciós értelemben csupán isteni szemhunyorításnyi- „átmeneti létet” a maga teljességében!