Bemutatkozás

Amikor az elhíresült Pápa városában (természetesen Petőfire és Jókaira gondolok) kikacsintottam a világra, a Prágai tavasz már szigorú téllé komorult, a Beatles stílusosan Fehér Albumáról pedig a Birthday mellett a Cry Baby Cry nótát sercegték a nyugati rádióadók... Úgy rémlik, gyermekkoromban legtöbbször nem Csipkerózsika-tüllhabosban illegettem magam, hanem –tükör híján- a tv képernyőjéről visszatükröződő karmesterként vezényeltem egy egész filharmonikus zenekart, máskor szépre-jóra okítottam virtuális osztályom odafantáziált tanulóit. Persze a Révais évek (Győr „Nagymúltú” Gimije- a nagybetű értékmérő!) reálisabbá egyenesítették a képzelgéseimet: amikor az ELTE magyar-orosz szakára jelentkeztem, már biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb a katedra szúaszott lécei nyikorognak majd a cipőm talpa alatt. ’92-re azonban az osztálytermi dobogók tűzifaként recsegtek, „privéttel” már kínos volt köszönni, de a megálmodott lendület és a múltból idekorhadt illúzió, tudniillik, hogy a tanároknak van még becsülete/ megbecsülése, a képletesen is megsüllyedt tanári asztal mellé ültetett. Így ücsörgök-hevülök/ magyarázok/ nemesítek/ irodalmat magvetek/ erkölcsöt plántálok/ művészetet szuszogok/ kamaszpanaszt hallgatok– a kisebb-nagyobb vargabetűket leszámítva- immár tizen-néhány éve. Mindeközben a Kossuth Rádióban élő adást vezettem, riportokat készítettem, műsort szerkesztettem, ott tüsténkedtem az Egri Katolikus Rádió születésének pillanataiban (a „Nagy Magyar Anya”Rádió tápláló köldökzsinórját csak később vágták el), a Délután című magazin alapítótagjaként klaviatúrába pötyögtem a javarészt közéleti, kultúráról szóló cikkeimet, amelyekben a nyomdafestéket remélhetőleg mások számára is érdekes-kacskára kanyarítottam.

Velem egykorú pszichológus identitásom –bár elég sokáig bóbiskolt- sosem aludt ki teljesen. Időnként felhorkant, ezzel riadóztatott, hogy jobb lesz virrasztani, hogy észre vegyem, amikor a tetszhalott állapotból életre erősödik: a bölcsész évek alatt Dr. Lux Elvira speciális kollégiumán ámultam a szexuálpszichológiát, de a pszichológia ott kotnyeleskedett az első szakdolgozatomban is, amikor a Csáth-életműben a pszichoanalízis és az irodalom összefüggéseit kutattam. Az empatikus készséget a mindennapokban edzettem, a rezdülésekre való érzékeny rezonálással szálkásítottam, tágra nyílt kíváncsisággal erősítettem. A jó pap holtig tanul (nagy modernül: 3L= Life-Long-Learning) elvet követve odáig bátorodtam, hogy a Pécsi Tudományegyetemen pszichológiát hallgattam. (Az intézmény megválasztásakor az ott uralkodó analitikus irányultság kiütéssel győzött az időtlenségbe zötykölődő távolság ellenében.)

Pszichológusként egyfelől a családi rendszer működése, a párkapcsolati kérdések, másfelől a kamaszkor problémái, a személyiségfejlődés kritikus életszakasza áll érdeklődésem középpontjában, miközben a konfliktusok mélylélektani vonatkozásait, a viselkedés dinamikáját, a személyiség kibontakoztatásának lehetőségeit tartom szem előtt.

A család az elsődleges szocializációs közeg, amely a személyiségfejlődésnek szilárd alapokat biztosíthat. Szinte közhelynek számít, hogy a betontalapzat helyett ma legtöbbször csak szélfútta homokdűnét építenek a „hurrikán hétköznapok”, és ez bizony az emberi kapcsolatokat, az egykor biztosnak tűnő szerepeket is megtépázza. A férfi-női problematika valamint a transzgenerációs hatások következményeinek kezelése párkapcsolati szinten és a családi rendszer egészét tekintve is fontos feladat.

A szexuális problémák megoldására tett terápiás kísérlet során –amennyiben azok lelki eredetűek- felszínre hozhatók azon tudattalan tartalmak, kényes gonddal eltemetett okok, amelyek a diszfunkciók gyökértényezői is egyben. (2008 óta vagyok a Magyar Szexológiai Társaság tagja, ahol nagytudású, tenger (-mély, -nyi) tapasztalattal rendelkező kollegák által is folyamatosan okosodom, hogy segíteni tudjak azoknak, akik hozzám fordulnak.)

Az irodalmi művek olvasását is kiváló terápiás lehetőségnek tartom, a művészetpszichológia, a befogadás-lélektan területeire is szívesen kalandozom.